A nemesség inkább kötelesség, mint előny

Megjelent: 2019. július 19.

A dédapja miniszterelnök, a nagyapja miniszter, az édesapja pedig polgármester volt az erdélyi bárónak. „Normális embernek tartjuk magunkat, se többnek, se kevesebbnek másoknál.” Az iménti mondatra, amely nemrégiben hangzott el Nyíregyházán, aligha kapná fel a fejét bárki. Kivéve persze, ha egy báró szájából való, ilyen rangú és rendű beszélgetőpartnere ugyanis nem mindennap akad az embernek. Ám a közelmúltban a 47. Országos Honismereti Akadémia záróeseményén első kézből hallhattuk, hogyan éli az életét manapság egy erdélyi főnemes.
Báró Bánffy Farkast többeknek talán be sem kell mutatni, hiszen nem először állt a nyilvánosság elé. De olyan részletekbe menően és nyíltan vélhetően még soha nem mesélt önmagáról, mint a Nyíregyházán őt faggató Debreczeni-Droppán Bélával folytatott beszélgetésen. Talán emiatt is jelentette ki viccesen, hogy: – A Bánffyak nagy családjában én vagyok a szókimondó, sajnos, miattam mindig megsértődik valaki.

Hogy a különleges vendég személyét a történelem szövetében el tudjuk helyezni, illő egy pillantást vetni a Bánffyak históriájára. A legenda szerint a családot a magyarokkal viaskodó Tonuzoba besenyő törzsfő egyik fiától származtatják, akit őseink neveltek fel, miután a híres vezért a legenda szerint élve eltemették a lovával együtt. A legendán túl viszont az első írásos említésükkel majd csak az 1100-as évektől találkozunk. Ekkortájt ágazott szét a család ötfelé, amiből fiú utód hiányában több főág – ilyen a horvát–szla­vón bánokat adó alsólendvai vagy a grófi bonchidai (korábban felsőlendvai) – is kihalt. Báró Bánffy Farkas több leágazáshoz tartozónak is mondhatja magát, nagy­anyja révén ugyanis szilágynagyfalusi, míg az édesapja a fugadi ágból érkezett, ez utóbbit korábban a beresztelkei ágként tisztelték. Persze, ha a Bánffyak valahol szóba kerülnek, elsőként sokaknak Bánffy Miklós, a losonci gróf, író, politikus, majd külügyminiszter alakja sejlik elsőként, a fugadi Bánffyaknak viszont ő csupán távoli rokona volt.

Asszonyok nevelték
– És nem utolsósorban az apám keresztapja, mivel nagyon jó barátságot ápolt az agrárminiszter nagyapámmal, Bánffy Dániellel. Ugyan 1948-ban az őseim között már senkinek nem volt semmije, de a gróf a barátság emlékére még keresztvíz alá tartotta az édesapámat, aki nem véletlenül kapta a Miklós nevet a keresztségben. Apám kétéves volt, amikor elveszítette a keresztapját, hatéves, amikor az apját, így neki se maradt más, mint hogy asszonyok neveljék – zárta rövidre a családtörténetet báró Bánffy Farkas, szinte észrevétlenül megnevezve, mire is lehet büszke manapság egy főnemesi család kései sarja – vagyis a neveltetésére. – Megtanították, hogy a nemesség kötelez, ami sokszor szolgált útmutatóul. Én 25 évesen már tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel a következő 50 évben, nem úgy, mint sok mai fiatal. A másik, hogy mi is heten vagyunk testvérek, édesapámék is heten voltak, édesanyámék pedig öten. A felmenők felfogását jól illusztrálja, hogy amikor nagyapán 12 év politikai fogság után kijött a börtönből, az anyai ági nagyanyámnak az volt az első gondolata, hogy adjanak még egy gyereket a hazának. Egyszóval megtanították, hogyan is kell szerepet vállalnunk ezzel a névvel. Persze, rossz példával is találkoztunk, valakinek a cím nem a közösség iránti alázatot jelentette, csupán a sznobizmusát táplálta – hallhattuk. Ugyancsak a neveltetés egyik vetülete, hogy a Budapesten felnövő kései sarj mindig erdélyinek vallotta magát, és bár a kitelepítéskor a családtól mindent elkoboztak, Erdélyben maradt minden ingó és ingatlan, mégis metszetek és antik berendezési tárgyak között érzi jól magát az otthonában. Eszébe se jutna valamelyik lakberendezési áruházláncnál vásárolni.

Az Erdélybe több főnemesi családhoz hasonlóan visszatérő báró Bánffy Farkas ma is a családi vagyon gyarapításán munkálkodik, és gazdasági erejére támaszkodva ott próbál segíteni az oktatásban és a kultúrában, ahol tud. Az egyik pillanatban még valamelyik kúria felújításában vesz részt, a másikban már szórványoktatási központot vagy sportközpontot fejleszt. Mint elmondta, ha kevés a gyerek a helyi magyar ajkú iskolában, akkor „lopnak”, hogy ezzel is megerősítsék Fehér megye 3,5 százaléknyi szórványmagyarságát. Ha hat kallódó gyerek kellene, hogy össze ne vonják az osztályokat, ők húszat találnak. Ma már 60 gyermek élelmezéséről gondoskodnak, és most éppen focipályát, játszóteret épít nekik a báró. Másképpen aligha lenne megtartható a nemzetnek Torockó, Torockószentgyörgy, Nagyenyed vagy Székelykocsárd. Közben pedig mindenki másnak is segít, aki még nem érti a román észjárást, szívesen megmutatja hogyan kell egy projektet vagy egy restitúciós (a régi javak visszaszolgáltatása) igényt elindítani. Alighanem kevesen tudják róla, hogy Temes megyében, a nagylaki határátkelőtől légvonalban 4 kilométerre, a Maros túlpartján, a saját kertjében éppen egy Árpád-házi király, II. András sírjának a régészeti feltárásán fáradozik. Egyelőre „csupán” egy tatárjárás korabeli tömegsírt találtak, de reméli, hamarosan előkerül a nagy területszerző és törvénykező magyar király sírhelye is.

Visszaperelt földek
– Romániában – ami egy nagyon érdekes ország, a korlátlan lehetőségek és a lehetetlen korlátok országa, szoktam volt mondani – 1999-től 2007-ig már vagy tíz restitúciós törvényt hoztak. Nem csodálkoznék, ha ma megint jönne egy, attól függően, kinek mit kíván az érdeke. Sajnos, ezeket a törvényeket is csak úgy tartják be, mint minden mást, azaz sehogy. Egyébként az erdők felvásárlásába még nagyapám, az utolsó birtokon belüli Bánffy Dániel kezdett bele, ez és a politizálás ugyanis jobban érdekelte, mint a kastélyépítés. Mások viszont éppen az utóbbival voltak elfoglalva, miközben csődbe vitték az erdőket, amiket aztán a nagyapám felvásárolt. Innen visszanézve nem tudom, ki járt jobban: nekik most nem kell küzdeniük, hogy visszaszerezzék a maguk tízezer hektárját, miközben mi alaposan megszenvedünk vele – tette hozzá viccesen. Mint kiderül, több is, egészen pontosan 35 ezer hektár erdő maradt oda a Kelemen- és a Görgényi-havasokban, Nyíregyháza területének csaknem másfélszerese. Persze, pereltek, a bíróságon már meg is nyerték a pert, de a földet 10 éve képtelenek nekik átadni. Ráadásul előkaparták azt a régi koncepciós ügyet, és kimondták, hogy mivel Bánffy Dániel háborús bűnös, nem jár vissza semmi. A diplomáciai csata azóta sem szakadt meg, s a kérdésben talán csak akkor várható változás, ha Románia kénytelen lesz demokratikus országnak látszani.

– Aki kellően rugalmas, és szereti a játékot, jöjjön ide társasjátékozni. Én gyerekként is szerettem Monopolizni, most is nagyon szeretem ezt a fajta játékot, amiben benne van, hogy az egyik nap kap az ember pár száz hektár földet, másnap pedig lehet, hogy visszaveszik. Romániában meg kell tanulni: nem borítjuk fel a táblát, amikor éppen veszítünk, hanem várunk, a következőkben a román állam hátha egyest dob, mi pedig hatost. A kinti állapotokat jól illusztrálja egy korábbi anekdota: a románok felvették az IMF-hitelt. Egy hétre rá az IMF hatalmas sajtótájékoztatókat tartott, és azon háborogtak, hogy a partnereik hamis adatokat adtak meg. Ezalatt viszont az összes helyi kocsmában azon mulattak az oláh traktoristák, vajon miből gondolták a Nemzetközi Valutaalapnál, hogy jó adatokat fognak megadni. Szóval ilyen a román néplélek, és aki ezt nem érti, haladni se tud Romániában.

Nem gyűlölik a magyart
Báró Bánffy Farkas arról is szívesen nyilatkozott, milyen a román–magyar együttélés. – A helyi román értelmiséggel semmi probléma nincs, közöttük sok a független Erdély-párti, a többségüknek elege van Bukarestből és a balkáni hozzáállásból. Ma Romániában egyébként Orbán Viktor az egyik legnépszerűbb politikus, „bárcsak nekünk is lenne ilyen”, mondják. Az elmúlt 10 évben egyébként Romániának 9 miniszterelnöke volt, és vagy két tucat kormánya, az utóbbi 3 évben pedig 42-szer változott az adótörvény. Az ember semmit nem tud úgy beindítani, hogy az kiszámítható legyen. Az idén májusban még nem tudta a mezőgazdasági vállalkozó, hogyan alkalmazhat napszámost júniusban. Majd eldöntjük, mondták, pedig így nem lehet paradicsomot ültetni. Érdekes az is, hogy az erdélyi románok általában nem a magyarokról mesélnek vicceket, hanem a Kárpátokon túli oltyánokról. Ugyancsak semmiféle gond nincs a román parasztokkal. A szomszéd ott is ugyanolyan, mint itt, vagyis mint minden normális jószomszédi viszonyban: behúzza a kinn maradt kukádat, vagy ránéz a portádra, nem lopják-e a tűzifádat. Szóval kedvesek, rendesek, nincs baj velük, kivéve, ha választás vagy focimeccs van. Olyankor a többséggel két hétig nem beszélgetünk. Szintén olaj a tűzre Erdély elcsatolásának kérdése. Amikor szóba kerül, megint csak nem beszélgetünk hetekig.

Fiakat, unokákat a hazának
– A pópák, polgármesterek, erdészek, rendőrök pedig külön kaszt. Nekik nagyon nem tetszik, amit én is csinálok, és lázítani próbálják a népet ellenem. Nálunk is tört már ki faluforradalom, de annak is vége lett. Tudvalevő, hogy a román ortodox egyház máig a Securitate jogutódjának egyik fontos hálózata. Emlékszem, épp csak visszaköltöztem a határon túlra, a pópák máris megjelentek a szomszédomnál. Ha ugyanis egy magunkfajta csinál valamit, arról ők azonnal tudni akarnak, mert szét kell törniük, ami magyar és terjeszkedni kezd, mert még valami jó is kisülhet belőle. Persze, mindezt nem sötét gonoszságból teszik. Romániában ez is az állameszme része: teszik, mert tenniük kell, és soha nem fognak megváltozni. Aztán ott vannak a Kárpáton túliak, nekik már Erdély is Kis-Nyugat, és ha egy flekken átsült, esetleg még sajtot is tesznek rá, akkor ők már elégedettek – mondta el a magyar arisztokrácia egyik utolsó sarja. Azé az arisztokráciáé, amely még nem tűnt el teljesen, és egyre több települ vissza belőlük Erdélybe is. Például a Telekiek vagy a Mikesek, az utóbbiakkal báró Bánffy Farkas is szoros kapcsolatot ápol. – Ott van mindjárt Mikes Zsigmond Uzonyban, Zabolán pedig Gergely és Sándor. Gergely lányának én vagyok a keresztapja, Sándornak pedig a tanúja voltam az esküvőjén. Mivel többségében ugyanazzal küzdünk, ezért átadjuk egymásnak, hogyan szerezhető vissza egy birtok, ki a legjobb ügyvéd, vagy a gazdaságban ki a jó termelő, a jó üzemvezető. Össze kell állnunk, hogy jó célok kezdeményezői és megvalósítói lehessünk ismét – sorolja. Azért a mindennapokban ők se mindig nagy szavakba csomagolják a legfontosabb elveket, legfeljebb annyit mondanak a nemesi célokról, mint egykor Bánffy Farkas nagyanyja is tette, amikor erről faggatták: – Szeretném, ha igaz magyar unokáim lennének, és nekik ugyanez lenne a vágyuk – válaszolta sommásan, nekünk pedig érdemes elgondolkodnunk rajta.

Forrás: Kelet-Magyarország 2019. július 19. szám - Matyasovszki József